Nos, az elmúlt napok próbálkozásai néha egész sikeresek, de többnyire szörnyen sikertelenek voltak.
Az alapprobléma szerintem, hogy amikor előttem van egy túrósrétes, egy tábla csoki, egy ropogósra sült csirkecomb vagy egy csomag nápolyi, egyáltalán eszembe se jut, hogy milyen rosszul fogom magam utána érezni. Pedig nyomorúságosan érzem magam.
Tegnap már a wc fölé hajoltam és le akartam dugni az ujjamat a torkomon, de aztán nem volt gusztusom hozzá. Szerencsére, mert akkor azt hinném, hogy így minden jó kis zabálás elintézhető. Pedig NEM!
Keményen akarok küzdeni, de az ellenfél helyett már az első fűszálban megakad a lábam.
Ebből így nem lesz szilveszterre 57 kiló. Sőt... Dagadtan fogok elszambázni egy diszkóba és az előtte persze becsületesen elfogyasztott zsíros lakoma miatt igyekszem majd behúzni a hasamat. Természetesen nem fog sikerülni és mint jó néhány éve, most is gratulál majd valami szipiszupi csinos csajszi egy kedves, emelkedett hangnemben a születendő gyermekemhez.
Most komolyan, egy kismama diszkóba jár?! Na jó, minddannyian tudjuk, hogy a kutya nem itt van elásva, hanem a zsíros lakomában meg az egyébkénti zabálásokban, amiket ugye marhára megérdemlek...
És tényleg így érzem néha, mármint hogy megérdemlem mindazt, amit letuszkolok a torkomon. Mert ma mindenki csúnyán nézett rám, az eberek utálnak, a világ tele van rosszal... vagy éppen milyen frankón megdicsértek, rámmosolygott az a srác, akkor ÉLJEN, menjünk és együk magunkat dagadtra... Az ünneplés miért csak kaja lehet? Ezen el kell gondolkoznom, hogy mi vehetné át a helyét...
Mindenesetre nem fogom elnyomni az értelmetlen evészet utáni nyomorúságos érzést. Hadd égessen belülről, hadd marcangoljon szét, hátha végre felfogom a primitív kis agyammal, hogy ez nem a helyes út, hanem a könnyű.
